Ma 100. éve emlékezünk meg a trianoni békediktátum aláírására, amely nemzetünk történelmének legmegalázóbb, legigazságtalanabb, valamint lélekben és lélekszámban legpusztítóbb eseménye. Száz évvel ezelőtt a központi hatalmak tagjaként más nemzetekkel együtt a győztesek vesztessé minősítettek minket, és bennünket büntettek a legjobban! Ezt a nagy igazságtalanságot, ezt a súlyos sebet nemzetünk azóta sem heverte ki egészen…
Hogy miért tették velünk? Nincs rá érthető magyarázat. Hacsak nem az, hogy a nagyhatalmak Magyarországból egy gyenge, kívülről is irányítható országot akartak létrehozni, egyetlen szempont volt számukra: a maguk és szövetségeseik igényeinek kiszolgálása.
Ma már tudjuk, hogy ott a Párizs melletti Trianon-palota tárgyalóasztalánál semmi esélyünk nem volt egy igazságos békeszerződésre, bármilyen brilliáns védőbeszédet is tartott Apponyi Albert gróf. A győzteseket nem érdekelték a magyar érvek, nem érdekelte Teleki Pál híres vörös térképe sem, amely valós képet festett arról, hogy milyen nagyszámú magyar kerül majd más nemzetek uralma alá. Az országot szétdarabolták, lakóinak majd felét idegen határok mögé zárták és kisebbségi sorsba kényszerítették!
Trianon egyszer s mindenkorra rányomta bélyegét hétköznapjainkra. Különösen az elszakított részeken. Nagyszüleinknek és szüleinknek élni kellett, alkalmazkodni kellett, gyermeket kellett nevelni, aratni kellett, hogy kenyér kerüljön az asztalra, de bizony könny is áztatta azt a fehér abroszt, mert a szív az nem felejt. A megmaradásunknak egy záloga volt, megtartani a magyar szót, félteni és óvni, továbbadni azt, verset mondani, énekelni az anyanyelven, írni, olvasni, tanulni magyarul… Egyszerre volt fájó küldetés és szent kötelesség. Imádkozni magyarul, amikor elcsendesül minden, megszűnik a világ zaja, imádkozni reménykedve egy jobb holnapért egy szebb jövőért, gazdag termésért, a gyerekekért, a családért, a mindennapi betevőért, s az ima végére csak odakerült mindig, halkan, suttogva, könnyet hullajtva az összekulcsolt kezekre, könyörületért, s a magyar hazánkért…
100 éve viseljük ezt a sorsot beletörődve. Most azonban azt, amit Trianon lerombolt, lassan újraépítjük. Hadd idézzem itt most Ferenc pápa Csíksomlyón velünk kapcsolatban mondott gondolatát: “Ez a nép a szenvedések közepette sem fárad el keresni az élet vizének a forrását, ahol a remény új erőre kaphat.” Én ezt a mondatot úgy értelmezem: Igen, 100 év megaláztatás, szenvedés után sem fáradunk el, nem adjuk fel és hiszünk abban, hogy a magyarság új erőre kaphat itt a Kárpát-medencében!
Ezért ma június 4-e nem csupán a fájdalmas emlékezés dátuma, hanem 2010 óta a Nemzeti Összetartozás Napja is. 2010 óta nem hátra, hanem előre tekintünk! Az Országgyűlés a törvény elfogadásával kinyilvánította: „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”.
Mert a sors rádöbbentett bennünket, hogy Trianon sebeire csak részben gyógyír az emlékezés és az, hogy évről-évre összegyűljünk a Trianoni emlékműveknél szerte a világban. A legfontosabb, hogy bízva egy erős Magyarországban megteremtsük az elszakított országrészek ezer és ezer szállal történő összekapcsolását.
Ezt adja meg nekünk a Történelem Istene!
Imre atya
Stuttgart, 2020. június 4.
